Magyar vagyok. Magyarnak születtem. Republikra ordítva, amúgy csak szerényen, egyenesen mondva, nem szemlesütve és nem orr-fennhordva, nem mell-kidöfve és nem is szégyellve. Bizonyítja nevem, ajkamon a szó, őseim fejfája, és gyermekeim dala. Nincs szükségem papírosra, mi magyarságomat hivatott bizonygatni.
Nagyapám magyar katonaként harcolt a világháborúban, magyarként volt hadifogoly hét évig Szibériában. Volt az úgy, hogy őseim papíron is magyarok voltak, s talán volt olyan is, hogy nem. Amennyire visszalátok a családfán magyarok voltunk, de ha holnap kiderülne hogy felmenő ágon cigány, román, török vagy zsidó volt a családban, akkor se csapnám a tökömbe a kést.
Több évtizede már, hogy papíron nem vagyunk magyarok. Történt ugyanis egyszer, hogy őseim este lefeküdtek, és az éjszaka leple alatt a határ reggelre átsuhant a fejük fölött. Akkor reggelre hirtelen már nem voltak magyarok? Vagy talán kevésbé voltak magyarok, mint azok, akik a magyar határ parkinzonos kézzel térképen meghúzott vonalán belül maradtak? Kell egy darab papír, ami majd mindezt helyrehozza?
Nem a papír kell, és nem a kis juttatások, amiket ejsze a magyar-igazolvány hivatott elősegíteni. Mindössze az kell, hogy ha bárhol a világon magyar vagyok, ne pont Magyarországon éreztesse velem a szűk többség azt, hogy mégse.
Amit a magyar igazolvány hivatott szolgálni (az erkölcsi értékén kívül, lásd 202 oldal), arra ma az EU-n belül már van jogi keret. Ha mégis Magyarországra visz a sors, dolgozni vagy ünnepelni, akkor ugyanazt a hozzáállást kívánom mint amit egy papíron is magyar kap. Semmi mást. Aki Marosvásárhelyről pályáz meg egy budapesti állást, ne legyen az másként kezelve mint egy pécsi.
Ha majd Magyarországon dolgozok, ott adózok, és gyermekem is ott akarnak majd iskolába, egyetemre járni. Ha meg nem ott dolgozok s adózok, akkor fizetni fogom a gyermekem taníttatásának költségeit ha oda vágynak, pont úgy mint egy perzsa vagy egy arab.
Külföldre osztott a sors. Megvívtuk a magunk kis csatáit kultúránk és nyelvünk megőrzésére, mint amiképpen azok az elég népes kisebbségek tették azt, akik valaha magyar uralom alatt éltek. Külföldön kell megálljuk a helyünk, becsülettel dolgozva, adót fizetve, nem lopva, nem bűnözve. Az új országban fizetünk adót, társadalombiztosítást, és attól várjuk el a szolgáltatásokat és a minket megillető figyelmességeket (magyar helységnévtáblák, magyar közoktatás, stb).
Nem kiváltságként! Jár nekünk.
Magyarságunkat nem hőzöngéssel, trianonozással, zászlólobogtatással, izgatással bizonyítjuk. Nem a mellveregetés és trianonozás teszi a magyart.
Juhász Gyula: Trianon (részlet)
Nem kell beszélni róla sohasem,
[<snip>. a teljes szöveg itt] | Trianon gyászos napján, magyarok, Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos, Rossz csillagok alatt virrasztva járók, Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött Ma fogjatok kezet, s esküdjetek Némán, csupán a szív veréseivel S a jövendő hitével egy nagy esküt, Mely az örök életre kötelez, A munkát és a küzdést hirdeti, És elvisz a boldog föltámadásra. |
Az erő ma már nem áll a mi oldalunkon. A legtöbb helyen a többség joga sem.
Marad a munka s a becsület.
Fájó ezt felismerni és elismerni, de ilyen lapot osztott a sors. Lehet tagadni, ön-hitegetni, sporteseményen történelmi zászlót lobogtatni és vonatból ordibálni. De mi haszna?
Lehet siránkozni azon, hogy egykor a mienk volt a Kárpátmedence, vagy lehet inkább örülni annak, hogy kis nép létünkre fennmaradtunk.
Ebben az új világban bárhol a világon, nem csak a Felvidéken, Erdélyben, Kárpátalján, Vajdaságban, és a jelenlegi Magyarországon, de tényleg bárhol becsülettel kell helytállni mint magyar.
Persze volna jó ok arra is, hogy több mint „csak etnikailag magyar” legyek. Például Magyarország sorsa a fontosabb kérdésekben épp úgy érdekel mint egy honi magyart. A nyilvánvaló megoldás a szavazati jog lenne. Csak ne lennének azonnal negatív velejárói.
Demokráciában ugyanis a legritkább esetben dönt első kézből a nép (és nem feltétlenül mindig baj ez). A nép azt dönti el, ki jut a kormánykerékhez. Miest a szórványmagyarság szavazati joggal bír, politikai tőkepotenciállá válik és rögtön lesznek olyanok akik majd felelőtlen ígérgetéssel próbálják azt megvenni. Aztán ezzel együtt jön majd egy tetű, aki politikai tőkét csinál majd az ellenkezőjének az eltúlzásából, s megint ott vagyunk oda ahol a part szakad. Középiskolai nebulók majd riadtan kérdik a tanárt a határon átsereglő milliókról, akik elveszik a honi magyartól a kenyeret, a marakodás után pedig a székely kocsmatulajdonos ismét kiírhatja a falra, hogy „magyar állampolgárt nem szolgálunk ki”.
Ennek semmi értelme. Ilyenkor az ember önmagával meghasonlik, pár nemzeti érzésű ember kap egy adag realitásbeöntést, és pár évre a felek hidegebben tekintenek egymásra. A sebek lassan behegednek, de még évekig lelkünkön nyomot hagynak. Megpróbálhatjuk egy szemét alakra kenni az egészet, de ez is csak hideg vízzel berúgás lenne. Ha csak egy szemét alak bűne lett volna, akkor nem szavazott volna a kettős állampolgárság ellen annyi ember, hisz a többséget nem a jószomszédi viszony érdekelte, hanem a saját zsebe, amiről jól bevette a maszlagot. A legközelebbi alkalommal ugyanígy egymás torkának ugrunk majd.
Maradjunk csak úgy ahogy voltunk. Építgessük, ápolgassuk a viszonyunkat egymással úgy ahogy a keleti blokk felbomlása után azt elkezdtük. A magyar adófizető egy kis hányada majd a külhoniak kultúrális megmaradására lesz fordítva, mint eddig. A külhoniak pénzének egy töredéke pedig Magyarországon lesz elköltve, mint ahogy most is. A szomszéd népeket se hergeljük, s szórvány-magyarok így több szimpátiát és engedményeket kapnak mint amúgy.
Nem olyan nagyon jó így, de ettől a státustörvénnyel valószínűleg csak rosszabb lesz. A honi magyar aki most undorodik a külföldre szakadtaktól a magyar-igazolvány láttán se lesz barátságosabb. Szlovákiában meg amúgy is rekord szinten most a magyarellenesség. Ne adjunk lovat a radikális magyar utálók alá.
Ma már kevesebb a nyomor és a brutális elnyomás a szomszédoknál, noha atrocitások még vannak és hosszú még az út. A „nyíltan pozitív diszkrimináció” által nyújtható előnyöknek már évről évre kevesebb értelme van, hisz a szomszéd államokban is gyorsan emelkedik az életszínvonal. Nem érdemes olyasmivel kísérletezni, ami az átkos-idei Nyugat-Német árja kimenekítési programra emlékeztet.
Nézzünk inkább szembe az igazi problémával: politikailag, gazdaságilag és kulturálisan el lettünk szakítva. A gazdasági elszakítást az EU tagság nagyban megoldja: bárki jöhet Magyarországra dolgozni, ha kap munkát, és ez így van jól. Egy magyarajkú elméletileg egy orrhosszal előbbről indul. Politikailag nem lehetünk egyek. A kulturális pálya az, ami meg rajtunk múlik. A megoldás pedig köztünk keresendő. Nem kell átlapátolni a szart a kerítésen, mert nem attól fog megoldódni.
